1990-re az országban mintegy 30 ezerre becsülték a taxisok számát, és ebből – jobb híján – több mint 20 ezren a fővárosban próbáltak valahogy megélni. Aki elvesztette munkáját – abban az időben sok százezren – és jogosítványa is volt, annak a hivatalokban kivétel nélkül a taxizást ajánlották. Igény ennyi személyszállítóra természetesen nem volt, így erős harc dúlt minden fuvarért. A fuvarközvetítők – ekkor még igen nagy számban voltak – létrehoztak egy olyan egyesülést, mely a “szabadpiacot”, vagy ahogy akkoriban mondták, a “szabad rablást” próbálta keretek közé szorítani. Először az összes fővárosi taxitársaság és a budapesti szabadúszókat tömörítő BTI, majd a vidéki kamarák is csatlakoztak az érdekvédő szervezethez. 1992-ben – a Taxis Kamara hathatós támogatásával – megjelent a taxizásra vonatkozó jogszabály, mely jelentősen szigorított a taxizás személyi és tárgyi feltételein. Aztán megjelent az “igazi” taxisok “valóságos érdekeit” védő egyesület, rövidített nevén a VÁLTOÉE, és aláírásokat kezdett gyűjteni többek között az évek óta eredményesen tevékenykedő Taxis Kamara, a kötelező tanfolyamok és a vizsgák ellen, méghozzá jelentős kormányzati, politikai hátszéllel. A Taxis Kamara pedig a taxisokhoz fordult, próbálta megértetni, hogy a létszámot csökkenteni csak akkor lehet, ha megakadályozzák a szakmába való korlátlan beáramlást. A régi történet napjaink eseményeivel is mutat párhuzamot, hiszen az a legegyszerűbb, ha valaki feláll egy hordóra, és mindent, mindenkit elküld melegebb éghajlatra. Az ilyen hordószónokoknak mindig van sok követője…
