G7 – Gazdasági sztorik érthetően
Adózni senki sem szeret. Többet adózni meg kimondottan utálatos dolog. A többletadózás különösen fájdalmas akkor, ha nem lehet rá felkészülni, ha nincs előzetesen társadalmi egyeztetés, ha a parlament egy nap alatt átnyomja az év közben bekövetkező adóváltozást. Indokolt tehát a kata körüli felzúdulás, a tiltakozás, önmagában az eljárásmód, a módszer miatt. Nyilván nem a népszavazás hiányzik, hisz valószínűleg nincs olyan adóbevezetés, amely valaha is többséget kapna. Kivétel eddigi formájában a kata, amely biztosan elsöprő többséget kapna, ha az mindenki számára hozzáférhető lenne, és kiváltható lenne vele az szja és a társai.
Adózni mégis kell. Adózni kellett a királynak, az egyháznak, de a később a nemzetállamokban az ország védelmi képességei, a rendfenntartás, a közbiztonság, a tulajdon védelme miatt is. A modern államok egyre több funkciót vesznek át, építenek ki, ami növelte az adóigényeket, a közfinanszírozás szerepét. Az oktatási rendszernek, az egészségbiztosításnak, a nyugdíjrendszernek a kiterjedtsége, az egyenlőtlenségek csökkentésének a szándéka, az elesettekkel szembeni társadalmi szolidaritás költsége döntően befolyásolja az állam (helyi önkormányzatok) kiadásait, ami determinálja az adóigényeket is. Ezen funkciók kiterjedésével, a jóléti állam térnyerésével az adóbevételek GDP-n belüli aránya drasztikusan emelkedett, mértéke ma 30-50 százalék között szóródik, például attól függően, hogy az egészségbiztosítás vagy a nyugdíjrendszer állami felelősség vagy az egyéneké.
Az adót ki lehet vetni a vagyonra (lakás, ingatlan, jacht, örökség), a vállalatok, vállalkozások vagy egyének jövedelmére, vagy magára a fogyasztásra (áfa, fogyasztási adók). A bevételek struktúrája államonként igen eltérő. Magyarországon elenyésző a vagyoni típusú, és jelentős – a magas áfa miatt – a fogyasztási jellegű adók súlya. Az utóbbi években jelentősen csökkent a jövedelmeket közvetlenül vagy közvetetten terhelő adók mértéke.
Hosszú távon a bevételeknek fedezniük kell a kiadásokat, mert a költségvetés hiánya ugyan hitelfelvétellel finanszírozható, de hosszabb távon vagy az állami funkciókat kell csökkenteni, vagy a bevételeket növelni. Magyarországon az elmúlt 50 évben nem volt olyan költségvetés, amely az év végén nem zárt hiánnyal. A folyó bevételek soha nem fedezték a kiadásokat.
Az adott adóbevételt el lehet költeni jól és rosszul is. Lehet hatékony az oktatás, az egészségügy, és lehet felkészületlen, korrupt a közbeszerzéseknél a közigazgatás. Ugyanúgy, ahogy az adófizetés, az elköltés ellenőrzése is az állampolgárok felelőssége, még akkor is, ha az adókivetésre és a bevételek elköltésére felhatalmazást adnak a különböző szintű politikai, közigazgatási szervezeteknek. Lehet velük elégedetlennek lenni, de ebből nem következhet az adófizetés megtagadása vagy az egyéni alku, a „mennyit vagyok ezért hajlandó fizetni” jellegű közelítés. Ha belépek a klubba, akkor tagdíjat (adót) kell fizetni, nem fair, ha valaki potyautas akar lenni a rendszerben, és használja a hidat – akár tüntetésre –, a tömegközlekedést vagy az utakat anélkül, hogy arányosan hozzájárulna azok építéséhez, fenntartásához.
A jó adórendszer alapvetően semleges, vagyis a különböző tevékenységi formák, adófizetési módok közötti választás nem befolyásolja az adott jövedelemből befizetendő adónak a mértékét. A gazdaságpolitika ugyan érvényesíthet preferenciákat, például a vállalat mérete (mikro-, kisvállalatok ösztönzése) vagy a tevékenység jellege miatt (egyes egyéni szolgáltatások), de azzal számolni kell, hogy az adódifferencia miatt sokak tesznek erőfeszítést azért, hogy bekerüljenek az alacsonyabb adózású ernyő alá. Ez történt a kata esetében is, annak mértéke már a bevezetésnél is elhibázott volt, fényévekre járt a semlegességtől.
Ma már a 200 ezer forintért összeszerelő üzemben dolgozó minimálbéres munkás is több adót fizet, mint az ugyanannyit számlázó katás vállalkozó. Ráadásul a vállalat még plusz 26 ezer forint adót is befizet a bér után, vagyis a katás 50 ezer forintjával szemben minimálbér esetében már 93 ezer forint költségvetési bevétel áll, miközben a vállalat költsége a plusz adó miatt 200 ezer helyett 226 ezer forint lesz.
Az egyének nettó jövedelme közötti különbség a minimálbérnek megfelelő összegnél évi 194 ezer forint, vagyis a minimálbéren dolgozó egy hónapot lényegében a katához képest fizetendő többletadóért dolgozik. Havi 500 ezer forintnál a kata előnye éves szinten nettó 1,41 millió, havi egymilliónál pedig már 2,58 millió forint.
Kétségtelen, hogy a kata pluszköltséggel is jár, de azért ránézésre azt kellene mondanunk, az is bolond, aki nem katázik. Nyilván ez is szerepet játszik abban, hogy a kata hatálya alá egyre többen léptek be, és számuk már meghaladta a 400 ezret.
Ha a kata a bért helyettesíti, annak a kieső adóbevétel miatt katasztrofális hatása van a költségvetési egyensúlyra: ha egymillió olyan ember, aki átlagosan bruttó 500 ezer forintot keres, áttérne a katára, az a költségvetési bevételt 2790 milliárd forinttal csökkentené. Ez gyakorlatilag finanszírozhatatlan költségvetési deficithez vezetne.
A kata-változtatás költsége és haszna
A társadalmi hasznok könnyebben becsülhetőek. Ha nem nő tovább a katás vállalkozók száma, nem nő a normál rendszerből az átvándorlás, már önmagában haszon. A katából kiszorulók csak magasabb adózású vállalkozási formát, adózási módot választhatnak. Ez kétségtelenül többszörös adóterhet jelenthet, így ennek pozitív a hatása az adóbevételekre, de részben kisebb lesz, ha csökken a tevékenység bevétele, ha a megnövekedett árat a megrendelő nem fizeti ki. Összességében a várható többletbevétel a kormány becslése szerint 50 és 300 milliárd forint között van.
A lakosság szempontjából haszon, hogy a közvetlen személyi szolgáltatások (fodrász, szervizes vízvezetékszerelő) esetében nincs változás, marad a jelenlegi, igencsak preferált rendszer, vagyis ettől nem nő szükségszerűen az árszínvonal.
Lehet – kevésbé számszerűsíthető – haszon abból, hogy miután csökken a katás vállalkozások költségelőnye, javul a normál rendszerben dolgozók versenypozíciója, nőhet a bevételük és a foglalkoztatásuk.
Az adózásban meglévő különbségek mellett nem csoda, ha vannak a rendszerben vadhajtások, ügyeskedők is.
Katásnak lenni, és kft.-t vagy bt.-t is üzemeltetni jó. Megy a költség a kft.-be, bt.-be, vissza lehet igényelni még az áfát is, a profit, a többletbevétel viszont megy a kata rendszerébe. Ha csak 3 százalék az ilyen eset, annak megszüntetése is előny a költségvetés szempontjából.
Az új katatörvény hátránya sokrétű, talán a legnagyobb a társadalmi béke felborulása, amit csak részben okoz az intézkedés tartalma. Hátrány lehet, de nehéz mit kezdeni azzal a válasszal, hogy nő a szürke-, feketegazdaság aránya. Nem lehet visszahozni a szocializmus kmk (közveszélyes munkakerülő) intézményét, de a törvényen kívül kerülés az egyén szintjén is kockázatos, és potenciális társadalmi költséggel jár. Már önmagában a kata is – kiegészítő nyugdíjbiztosítás nélkül – egy ketyegő bomba, hisz minimálnyugdíjjal jár (nagyon kevesen választották az emelt, 75 ezres kata befizetését). Ez hosszú távon biztosan terhet okoz, mert az öregkorukra lényegében jövedelem nélkül maradó egykori katásokkal kapcsolatban mégsem választhatjuk a Tajgetoszt.
Kétségtelen az, hogy érvényesül egy árnyomás, ha a többletadót az árakban sikerül átnyomni, ennek inflációs hatása van. Nagy eséllyel csökken a katások nettó jövedelme, közelítve azt a normál vállalatoknál szerezhető szinthez. Ugyanakkor csökkenhet a teljesítmény, esetleg hiány alakul ki egyes területeken.
Nem lehet mindent az adórendszeren keresztül megoldani
Van olyan hátrány, ami a kata „megszüntetésével” jelentkezik, de ezek olyan tevékenységek, amelyek sajnálatos módon a kata rendszerébe integrálódtak, pedig erre más megoldást kellene találni.
Ide tartoznak többek között az írók, fordítók, grafikusok, szerkesztők és más szellemi szabadfoglalkozásúak, de részben a taxisok is. Egyetértek abban Nyáry Krisztiánnal, hogy ez „tarthatatlan helyzetet idéz elő az amúgy is kihívásokkal küzdő könyviparban és az eleve alulfinanszírozott kulturális szférában”. Valóban, a kulturális értékek piacosítása, e téren az árak emelése, vagy/és a bedolgozók jövedelmének csökkenése probléma. A kérdés csak az, hogy ezt azzal a kiskapuval kell-e megoldani, hogy ezeket felvesszük a kivételek sorába, megadva a lehetőséget a reklámgrafikusoknak, a ponyvairodalomnak, a celebkönyveknek a befurakodásra. Le kell-e mondani az ezekből származó adóbevételekről, vagy más megoldás, például az irodalmi értékű könyvek kiadásának pályázatos – a szakma által elbírált és eldöntött – támogatását preferáljuk. Én az utóbbira szavaznék, annak ellenére, hogy a pályázatokkal szemben azért sok kritika merülhet fel.
A taxisoknál a tevékenység – az üzemanyagok és a gépkocsi – költsége is jelentősen nőtt. Ez még a 18 millióba sem nagyon fér bele, de a taxisnak nem is ebben a rendszerben kellene működnie. Az író maximum a számítógépét használja, ehhez képest a taxis egy jelentős tőkebefektető. Ne az adórendszerrel oldjuk ezeket a speciális ágazati problémákat, korrekt módon ezt nem lehet megtenni.
Melyik ujjunkat harapjuk meg?
Sok ok miatt – Covid, háború, év eleji választási költekezés, közelgő recesszió – hozzá kell nyúlni a költségvetéshez. Joggal vethető fel, hogy a pluszbevételeket az összeszerelő üzemek minimálbéres munkásaitól, vagy az eddig kiemelkedően kedvezményezett katás vállalkozók azon részétől kell beszedni, akik cégeknek is dolgoznak, megtakarítva nekik a 13 százalék bérek utáni adót. Mit tekintünk fairnek, mit tekintünk igazságosnak? Jó-e az, ha nem létező extraprofitra vetünk ki különadót, elvesztve a befektetők jogbiztonságba vetett bizalmát? Ezek tényleg megértek volna egy társadalmi vitát a törvény előkészítésénél.
Amit nem értünk, amit nem hiszünk el, azt nem tudjuk elfogadni. A vitát ki kellene terjeszteni: milyen adórendszert akarunk? Az egyenlő közteherviselés például egykulcsos szja-t jelent-e, vagy a nagyobb jövedelműtől magasabb százalékú adó-hozzájárulást, vagyis nagyobb szolidaritást várunk? Miért fél a politika a vagyonadótól, az ingatlanok, örökségek megadóztatásától? Mindre lehet mondani, fúj, azt nem akarom. Viszont, ha A-t mondunk, mondjunk B-t is, amikor kisebb adót akarunk, ha mindenki katás akar lenni, akkor azt is meg kell mondanunk, hogy nem kell tömegközlekedés, nem kell ingyenes oktatás vagy központi egészségügy, vagy mégiscsak jobb lenne a magánnyugdíjpénztár harmadik pillérje. Azt nem lehet mondani, hogy én mindezt akarom, de fizesse ki más.
Reszegi László (A szerző közgazdász, az Ekonomi a G7 véleményrovata.)
Forrás: g7.hu
