A taxisokvilaga.hu szerkesztősége ezzel a Drávucz István által szerkeszett anyaggal köszönti a Nemzeti Ünnepet. Az írás az utolsó, a járvány kitörése miatt már csak kevesekhez eljutott Taxisok Világában jelent meg. Bár jónéhányan száműznék Jókait az iskolai tananyagból, mi úgy gondoljuk nagy mesemondónk mondanivalója az ünnephez méltó.
A „korszerűtlen, „idejétmúlt” Jókai
A kiegyezés után két évvel, 1869-ben jelent meg először könyv alakban, hat kötetben A kőszívű ember fiai. Nosztalgiás regény ez, mert Móric bátyánk akkor emlékszik vissza a hősi korszakra, a szabadságharcra, amikor a kiegyezéssel frissen megszerzett félszabadságunk birtokában javában zajlanak már a pártcsatározások, a képviselőházi (parlamenti) adok-kapok, hangoskodások és fenyegetőzések, az egyik csoport a bogának nem akar engedni a 48-ból, a másik meg a 49-ből és így tovább…
Jaj, szegény Hazám! Hova lett belőle a nemzeti egység, melyet a nehéz időkben mutatni bírtunk? Ha jön az újabb vész, mert az jöhet bármikor és bármilyen formában, lesz-e bennünk olyan erős szándék és akarat, mint akkoriban?
Erre gondolhatott Móric bátyánk, miközben a regényben a nemzeti sereg felállításáról e sorokat rótta:
„Hogy egy kicsiny, elszigetelt országnak rokontalan nemzete valaha saját haderejével, kilenc oldalról rárohanó támadás ellen védelmezte volna magát, diadallal, dicsőséggel! Hogy ne bírt volna vele „egy” óriás, hogy rá kellett volna ereszteni Európa másik kolosszát is, s még azzal is megbirkózott, még akkor is saját magának kellett lefeküdnie, hogy rágázolhassanak!
De hát hol vette volna ez a nemzet azt az ősmondabeli erőt, az újabb kornak e Niebelungen-énekéhez?
Elmondom, ahogy megértem.
Egy véghetetlen jajkiáltás hangzott végig, az ország egyik bércfalától a másikig verődött az vissza, s midőn másodszor visszatért, már nem volt jajkiáltás, hanem harci riadó!
Megnépesült a kitűzött zászlók környéke.
A földműves elhagyta ekéjét, a tanuló elhagyta iskoláit, a családapa boldog tűzhelyét, és ment a zászlók alá. Tizenhárom-tizennégy éves gyermekek csoportja emelte a nehéz fegyvert, mely alatt még válla meggörnyed, és hetvenéves galambősz férfiak álltak a gyermekekkel egy sorba.
Nem kellett felpénzzel csalogatni senkit, egy nemzeti színű kokárda volt az egész ajándék, amit a belépő kapott.
Úri családok elkényeztetett fiai, mágnások, nemesek jöttek önként, s együtt sanyarogtak a parasztfiúkkal, esőben, zivatarban, sárban, szemétágyon, rongyban és dicsőségben!
Egy ügyvéd itt hagyta irodáját, kardot kötött, s a legelső csatában maga vitte a zászlót legelöl Pahrendorfnál a kartácszáporral szemközt. A végén ezredes lett. Soha sem tanulta a háborút.
Egy fiatal földesúr menyegzőjét megtartotta ma, másnap csatába kellett mennie, a római sáncokat ostromolták, ott első volt, ki zászlója élén felhatolt, lelőtték, még menyasszonya csókja meg sem hűlt ajkain.
A cisztercita barátok kolostorából, három növendék kivételével minden kispap elment honvédnek. A prior maga látta el őket úti élelemmel, mikor szekérre ültek. Amint a refectoriumba visszatérve, a honn maradt kegyeseket megpillantá, sírva monda nekik: „Ti gyávák, minek maradtatok itthon? „
Elmentek az ügyvédek, nem akart most pörlekedni senki. Elmentek a bírák, hisz nem volt senkinek panasza.
A mérnökökből lettek tűzérek, utászok. Az orvosokból tábori sebészek. Ágyban meghalni nem volt most divat…
Még a rablók is megtértek. Egy hírhedt rablóvezér amnesztiát kért magának és társainak, s százhatvan lovast állított ki a csatamezőre, kinek nagy része a hazát védve nyerte el a halált, mit a haza rontásáért elébb megérdemelt.
Egy főúr maga egész huszárezredet szerelt fel, másik huszárezredet két hét alatt állított ki a jászkun főkapitány.
Nem volt fegyver. Vettek el az ellenségtől. Előbb kaszával, puszta kézzel kellett kicsikarniuk a harc eszközét, hogy aztán küzdhessenek vele.
Egy közönséges székely földész kitalálta, hogyan kell ágyút önteni, fúrni, és ellátta népét csatalövegekkel. Vashámorok átalakultak golyóöntödékké. Elfogyott, és nem volt kapható a gyutacs a puskákhoz. Voltak gyógyszerészek a csapatoknál, kik papírosból készítettek gyutacsokat, s azok is jók voltak a harcban.
Az egyházak oda adták harangjaikat ágyúércnek.
Egyetlen vezér száztíz ágyút vett el apródonként az ellenségtől…
S nem csak az harcolt, kinek fegyver volt kezében, harcolt minden élő lélek. Asszonyok bátoríták fiaikat. Úrhölgyek mentek sáncot hordani az erődítésekhez, vettek részt veszélyes küldetésekben, miket csak asszony képes el nem rontani. Asszonyok voltak a legjobb tudósítók. Csaták után ők ápolták a sebesülteket. Kórház volt minden úri lak a csatatér közelében.
A papok a hős erényeket prédikálták a szószékről. Nem volt ebben a dogmában sem syllabus, sem haeresis. Szent volt e harc keresztnek és csillagnak…
Jól van. Ez idáig poézis, de hol a próza? Hát a pénz? Igaz. Pénz nélkül nem viselnek hadat. Tehát az történt, hogy akinek ezüst kanala, ezüst sarkantyúja volt, összehordta egy rakásra. Fiatal lánykák függőiket, özvegyasszonyok megtakarított filléreiket odarakták a nemzet pénztárába. Gyűjtögetett nyugdíjak vándoroltak e helyre. Ki akarna nyugdíjra gondolni, ha nincs haza?
Nem volt elég.
Akkor rányomtatták papírdarabokra, hogy „Ez a papír a nemzet pénze”. S mindenki úgy fogadta azt. Senki sem kétkedett abban. Mindenki azt mondta: „A nemzet nagy úr, amire az ráütötte címerét, az szent, az a miénk!” És volt pénz elég…
Így állt fönn a nemzeti hadsereg.
S fél év múlva már csodáiról beszél a történelem.
A kisfiúk már babérkoszorús hősök. A kis alhadnagyok már tábornokok, hadvezérek. A tépett trikolor már a világ tiszteletét bírja! Kiállták a próbát a tűzben, kiállták a próbát a hózivatarban. Kiállták a próbát a veszteség kétségbeejtő hónapjaiban. A komáromi sáncokon táncoltak zeneszó mellett az ellenfél bombazápora alatt.
Szolnoknál kaszákkal rohanták meg az ágyúkat, és elfoglalták a gyilkoló tűztelepet szembehunyva.
Pákozdnál tízezer emberrel rakatták le a szuronyos puskát a kaszás nemzetőrök.
Győrnél lovasságot kergetett meg szuronnyal a 11. zászlóalj. Budánál lováról szállt le a huszárság várat ostromolni.
Losoncon egy táblabíró, egy alispánból lett hadvezér, hatszorta nagyobb ellenfélnek fényes nappal elfoglalja ágyúit és táborkarát.
Piskinél naphosszat védi az Inczédi-zászlóalj hússzoros ellenerővel szemben a vitatott hidat, és győz.
Szélaknánál a föld alatt bújnak az ellenségen keresztül – Branyiszkónál a hegy meredekének fel törnek át rajta – Szolnoknál átúsztatnak háta mögött a Tiszán! – Segesvárnál az égő városon verik magukat keresztül lőporos szekereikkel – Tiszafürednél a jég hátán állnak meg előtte, hogy mikor a folyamon hidat vert a kemény tél, ott mondák el: „Eddig és ne tovább!”…
És ami legfőbb, mit ki ne felejtsen senki, midőn a nemzeti hadseregről beszél, mi előtte és utána járt annak, mint Jehova, nappal ködnek, éjjel tűznek oszlopában: a nép!
A nép, ki eszével, találékony furfangjával, jó akaratával, szellemével védi, sietteti, inti, buzdítja, őrzi imádott hadseregét, néha tizezrével melléje áll és megfélemlíti tömegével az ellent.
Ozoránál egy ember gyalog oda és vissza kétszer megkerüli az ellen táborát, hogy a két nemzeti haderőnek üzenetet vigyen a köztük fekvő tábor mozdulatairól. Zsidó szatócsok minden levelezése tele van ártatlan üzleti hírekkel, mikből egymás közt megállapított szótár szerint az ellenfél hadmozdulatait értik meg, és tudatják a nemzeti hadvezérekkel. Ahol nagy a sietség, száz meg száz szekér áll elő a nemzeti hadsereg gyalogságát tovaszállítani, ágyúit, hadi szereit felvenni, s mikor a másik had jön, nincs egy ló sem, mind kint a ménesen, nem lehet rátalálni. Mikor a nemzeti seregnek élelem kell, egy kurta nyugtatványra elő terem minden, mikor a másik jön, készpénzért sincs semmi, maga a gazda is koplal. Csak egy hiányzott még a nemzeti hadseregből. Erejének tudata. Ezt meg kellett még neki tanítani, s a tandíjt bizony meg kellett érte fizetni.”
No jó, ezt megírta dr. ásvai Jókai Mór. Nemzedékek olvasták. Olvassák ma is (ha ugyan). De a példának állított „nemzeti egység” azóta is ott téblábol valamerre, vagyis akárcsak a régi dicsőségünk, „késik az éji homályban”.
Drávucz István
