A minap a kezembe került egy fővárosi taxis kolléga havi bevételi összesítője. Őszintén szólva megdöbbentem az összegeken. 270 ezer forint volt a legmagasabb napi (!) bevétel, és egy nap sem volt 100 ezer alatt. Hová vezethet ez..?
Azt most fedje jótékony homály, hogy ezekből a tételekből mennyi jut az adóhatóság tudomására. Bár vélelmezhető, hogy szinte az egész, hiszen ma már teljesen online a nyugták és számlák kezelése. Azzal sem foglalkozunk ezúttal, hogy melyik társaságnál lehet elérni ilyen eszelős napi bevételeket, mert a lényeg nem ez. A lényeg az, hogy hol a határ?
Vélhetőleg fiatal, huszas-harmincas éveiben járó kolléga produkálja ezeket a számokat. Ő még erős, lelkes, fáradhatatlan. Neki talán családja is van, minél jobb életet szeretne biztosítani számukra. Még nem érzi teljesítménye határait, bár néha tapasztal némi fáradtságot egy-egy 18 órás műszak vége felé közeledve.
Felmerül két kérdés: a „hogyan” és a „miért”.
Hogy lehet ilyen magas napi bevételeket elérni? 270 ezer forint napi bevételhez 440 forintos kilométerdíjjal több mint 600 hasznos kilométert kell megtenni. Számítsunk bele némi állásidőt, és az alapdíjakat. Tételezzük fel, hogy ez a taxis rendkívül hatékonyan dolgozik, üres kilométere alig van, akkor is legalább 17-18 órát kell munkával töltenie. Még akkor is, ha aznap beesett egy-két „combosabb” vidéki fuvar…
A többi napokon elért „alacsonyabb” bevétel (ami még mindig százezer felett van!) eléréséhez is 250-300 kilométert kell megtenni a hisztérikus városi forgalomban. Nem könnyű, idegek kellenek hozzá, és rutin. Meg hát 10-14, néha több, munkával töltött óra. Hosszú távon akármilyen fiatal és erős szervezet is megsínyli ezt a munkatempót. Sokan mégis erőltetik. Felmerül a következő kérdés: miért?
Miért dolgozunk? Nyilván azért, hogy el tudjuk tartani magunkat és családunkat egy normális szinten. De miért dolgozunk erőn felül? A legújabb mobilért? Az egzotikus nyaralásért? Az átlagon felüli életstílusért? Vajon hány embert befolyásol az influenszerek és tiktokkerek által sugárzott álvidám, álboldog életmód? Elhisszük nekik (hiszen még csak huszonévesek, aztán lám, hogy élnek…), hogy a pénz minden, a jólét nekünk is jár. Ezért aztán inkább megszakadunk, csak hogy megközelítsük az ő példájukat…
Hol a határ? Meddig lehet feszíteni a húrt? Meddig lehet többet és többet keresni (és persze többet és többet költeni), anélkül, hogy ennek egészségünk és családi-baráti kapcsolataink látnák kárát?
Ma már nem divat az idősebb generációra hallgatni. A fiatalok már mindent sokkal jobban tudnak. Ördögi ügyességgel kezelik a mobiltelefont, és mindenféle más elektromos kütyüt.
Ha akarják, bejárják a világot. Cégeket alapítanak, hogy minél több pénzt keressenek. És minél többet dolgozhassanak. Hogy mindenük meglegyen…
Egy valamijük azonban nincs: élettapasztalatuk. Talán mégis érdemes e téren hallgatni az „öregekre”, akik ugyanezt a hajszolt életet élték az 1980-as években, és most nyögik annak következményeit: megrendült az egészségük, és kishíján ráment a házasságuk…
-oli-
