A mondás szerint a hazugságnak három fokozata van: hazugság, szemenszedett hazugság, statisztika. Mi most mégis ez utóbbit hívjuk segítségül annak érdekében, hogy megvizsgáljuk: megfelelő-e a budapesti taxitarifa?

Kezdjük egy visszatekintéssel: 1982-ben engedélyezték a magántaxit. Összehasonlítási alapként induljunk innen.

1982-ig a Főtaxi és a Volántaxi uralta a piacot. Konkurrenciaharc nem volt, mert alig lehetett kielégíteni az utazási igényeket. A mai napig emlékszem, hogy a taxiállomásokon még válogatni is lehetett az utasok között. Na de ez az időszak már egy más cikk témája lehet…

Amikor kezdtünk ’82-ben, az „állami taxi” tarifája 6-6-1 volt. Vagyis 6 forint alapdíj, 6 forint kilométerdíj, 1 forint percdíj. A magántaxisok autói már „elegánsabbak” voltak, üléshuzattal, műsorvevő rádióval, sőt magnórádióval! A minőséget meg kellett fizetni, mi már egy rövid időt követően 8-7-2-vel dolgoztunk.

Az egyszerűbb összehasonlíthatóság kedvéért most tekintsünk el az alapdíjtól és a percdíjtól. Vizsgálódásunk ezúttal kizárólag a kilométerdíjra korlátozódik.

Szóval 7 forint/kilométer. Vajon ki engedhette ezt meg magának? Hát, gyakorlatilag mindenki. A gyárigazgató és a melós egyaránt. A fájós lábú nagymamák az orvoshoz, a piacra, a rokonokhoz is taxival mentek. Aki előtt elment a busz, leintett egy taxit. Volt a Rózsadombon egy „művésznő”, aki még az élelmiszerboltba is a taxist küldte bevásárolni. Szóval, utasból nem volt hiány. Még a legkisebb fizetésből is telt taxira. De tényleg, mennyi is volt az a fizetés?

A nyolcvanas évek elején az átlagfizetés 4.098 forint volt. Ebben az évben egy kiló kenyér 5 forint 40 fillérbe került, egy kiló cukorért 18 forint 30 fillért kértek. (Itt tegyünk egy kis időugrást visszafelé, mert jól jellemzi azt a kort: a fehér kenyér ára 1955-től 1975-ig 3 forint 60 fillér volt. Húsz éven keresztül!)

Haladjunk most előre, egészen 1991-re. Már túl vagyunk a személyi jövedelemadó bevezetésén, a rendszerváltáson és a Taxisblokádon. Ebben az évben jelent meg a Taxisok Világa legelső száma. Az átlagfizetés már majdnem 13 ezer forintra rúgott. A taxitarifák ez évben már eltértek az addig egységestől (hiszen a szabadár érvényesült), az átlag az év elején 25-30 Ft/km volt. Összehasonlítás: a kenyér kb. 30 Ft, a kiló cukor 179 Ft.

A kétezres évek eleje a tarifaviták jegyében telt. A taxitársaságok igyekeztek a szolgáltatási színvonal emelésével, és ezzel párhuzamosan a „legkedvezőbb tarifák” alkalmazásával magukhoz csábítani az utasokat. A megrendelők számára a legerősebb érv többnyire a viteldíj volt: el is kezdődött az egymás alá ígérgetés. A taxis meg egyre többet dolgozott, hogy az alacsonyan tartott – és tulajdonképpen veszteséget eredményező – tarifából valahogy fenn tudja tartani magát. Elkezdődött az egykor irigyelt foglalkozásban az elszegényedés, a munkaeszköz felélése. Pedig a kilométerdíj már bőven 100 forint felett járt.

Aztán 2004-ben beléptünk az Európai Unióba. Újabb összehasonlítási alap keletkezett: az euró és a forint árfolyama, és ennek tükrében a jövedelmek. És persze a taxitarifa. Az Unióba való belépésünkkor az euró-forint középárfolyam kerekítve 250 forint volt. A környező nyugati országokban az egy kilométerre eső tarifa egy euró körül mozgott, de inkább fölötte. Megvolt az újabb tarifacél: legyen legalább egy eurónak megfelelő a viteldíj, kilométerenként.

Az egységes, fix tarifa bevezetésére vonatkozó igény már korábban is többször felmerült, ám azt az aktuális jogszabályalkotók mereven elutasították. Sem a szabadár, sem később a fővárosban bevezetett maximált ár nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A taxisok a minimál árat javasolták, hogy az egymás alá ígérgetés megszűnjön, ám olyat meg a törvény nem tett lehetővé. A 2010-es évek elején a fix tarifára vonatkozó igény egyre erőteljesebben jelentkezett, és végül – bár a szakma sem bízott benne igazán – megszületett a kedvező döntés. A Fővárosi Közgyűlés – Tarlós István főpolgármester erőteljes támogatását is figyelembe véve – méltányolta a kérést: rendeletet hozott a fővárosi egységes és fix taxiviteldíjról.

Persze ez nem volt ingyen: egy rakás műszaki és esztétikai feltételnek kellett megfelelni, de visszatekintve azt mondhatjuk, hogy még így is megérte.

A fix tarifát 450 Ft alapdíj, 280 Ft kilométerdíj és 70 Ft percdíj mértékben állapították meg. Vizsgálódásunk tárgya továbbra is csak a kilométerdíj, a 280 forint. Vajon hogy viszonyul ez az egykori euró árfolyamhoz?

Szeptember hónapban, amikor a taxirendelet hatályba lépett egy euróért közel 300 forintot kellett adni. Kilométerdíjunk tehát ekkor sem érte el az áhított mértéket. Egyébiránt a nyugati országokban többnyire már 1,2-1,4 euró volt ekkor a kilométerdíj. A magyarországi átlagfizetés a 150 ezres szintet sem érte el, és a nyugdíjak értékállósága is hagyott maga után kívánnivalót, a fájós lábú nagymamák már az alacsonypadlós buszokkal utaztak és nem taxival…

A következő viteldíj-módosítás 2018-ban történt. A 2018. július 1-től érvényes tarifa 300 Ft/km volt. Ebben az időszakban az euró árfolyama elég hektikusan változott 321 és 330 forintos érték is előfordult. Kilométerdíjunk tehát így is még mindig az óhajtott érték mögött kullogott, ma meg 360 Ft. körül mozog az euró. No comment…

A mai fővárosi fix tarifa 2018 júliusa óta nem módosult: 700-300-75. Az euró árfolyama a mai napon 360 forint. Költségeink nagy része az euró árfolyamához köthető (gépkocsi, üzemanyag, biztosítás), ezek természetesen a forint romlásával arányosan emelkednek. Az új és használt autó árak, az üzemanyag és a megélhetés költségei a járvány előtti időszakhoz képest átlag 30%-kal magasabbak. Ma már ugyanannyi munkával tehát kevesebbet keres a taxis, mint évekkel ezelőtt (és ebbe a pandémiás időszakot nem is számítjuk bele). Az átlagkereset jelenleg 273.300 forint.

Ami pedig elgondolkodtató: ismét megnőtt az igény a taxiszolgáltatás iránt. Sok esetben a megrendelő egyszerűen nem kap taxit, mert nincs.

A kereslet növekedését kétféleképpen lehet kielégíteni: a kínálat növelésével, vagy az árak emelésével.

A kínálat növelése mostanság nem igazán járható út: valahogy senki sem akar ilyen feltételek mellett taxis lenni. (Igaz, kamiont, autóbuszt és trolit, vagy villamost sem szeretnének tömegek vezetni.)

Az árak növelése, tehát a fix tarifa emelése éppen ezért kézenfekvőnek, és indokoltnak látszik. Vagy elkerülendőnek? A jelenlegi túlfűtött politikai helyzet, és a közelgő választások miatt mostanában ne nagyon számítsunk tarifa-kiigazításra.  Ha mégis sikerül valamilyen döntést kieszközölni, az egészen biztosan politikai és nem szakmai szempontokat figyelembe vevő lesz. Aminek lehet, hogy nem örülünk majd. Kérdés, érdemes kockáztatni, vagy sem…

Cikkünk Facebook oldalunkon véleményezhető.

– oli –