Két hétre 14 taxicsekk, 60 év fölötti sofőrök

Helyzetjelentés az olimpiai buborékból

 

 

Tokió az utolsó pillanatig lebegtette, hogy betiltja az amúgy is egy évet késő nyári olimpiai játékokat. Végül igen szigorú szabályok mellett, nézők nélkül, mégiscsak elkezdődött a sportverseny az összes sajátosságával, így a közlekedéssel, taxizással is.

A hétköznapok beköszöntével a dugók is megérkeztek Tokióba, kicsit nehézkesebb volt a közlekedés a médiabuszokkal, mint hétvégén. Sokszor már az is gondot okozott, hogy a sofőrök kikanyarodjanak a médiaközpont melletti elosztóról, hiába voltunk már bő tíz perce úton, légvonalban alig pár száz métert tettünk meg.

Mindez persze a zsúfolt japán fővárosban nem meglepő, ám mivel a tömegközlekedés az első 14 napban nem használható – vágom már a centit – maradnak a központilag szervezett buszok, és velük az álldogálás, valamint a tanulság, hogy legközelebb még korábban kell elindulni. Pedig a szervezők az Olimpiai Faluban 20 darab Toyota önvezető minibuszt is hadrendbe állítottak – tudósít a kevésbé vonzó állapotokról az Infostart.

Persze ennek is megvan az előnye, legalább így lehet látni Tokiót, ezt a mindig rohanó, gigantikus metropoliszt. És mindig van min elámulni: a felfoghatatlan magasságú felhőkarcolókon, az emeletes és össze-vissza kanyargó felüljárókon, azon, hogy minden sarkon élelmiszerbolt vagy italautomata áll, és azon, hogy itt tényleg mindenki hord maszkot az utcán is.

 

Ha pedig a médiabusz nem jön éppen, akkor lehet taxiba szállni: az első két hétre 14 taxicsekket biztosítottak a szervezők, és ezeket szépen fogyasztják is az újságírók. Nem úri huncutságból, hanem azért, mert a tokiói a távolságok olimpiája is. Hiszen – amellett, hogy Budapesttől 9 ezer kilométerre található a japán főváros, a koronavírus-járvány miatt mindenkitől távolságtartást követelnek meg, még – a helyszínek között is sokat kell utazni, ugyanis igazi olimpiai park híján inkább a meglévő létesítményekre támaszkodtak a szervezők.

A lőtér és a vívócsarnok között közel 54 kilométer a távolság, de nincs közel a Jojogi Csarnok, a kézilabda-mérkőzések helyszíne, vagy a Szaitama Super Arena, a kosárlabdatorna otthona.

Bármilyen taxiba persze nem lehet beszállni, hiszen nincs minden cég leszerződve az olimpiai szervezőkkel, de a helyi önkéntesek szívesen segítenek a telefonálásban. Azért így is akadnak furcsaságok. Hétfőn például a vízilabdacsarnokból a vívásra igyekezvén hívtak nekünk egy taxit, és hiába állt a droszton három-négy autó, azokba nem lehetett beszállni, meg kellett várni azt, amelyik a városból érkezett. Amikor jeleztük, hogy sürgető lenne elindulnunk, megszántak minket, és egy fiatal nő már beültetett az autójába, a címet is megbeszéltük, mind a négy GPS-es eszközébe beütötte, de hosszas telefonálgatás után kiderült, mégsem vihet el minket, meg kell várnunk a kollégát – vagyis a kereslet és a kínálat nem azonnal találkozik.

A taxisokkal nem igazán lehet beszélgetni, ennek persze nyelvi korlátai is vannak, kevesen tudtak az alapdolgokon kívül angol kifejezéseket, de legalább nem kell a Budapesten jellemző, sokszor kényelmetlen és esetlen társalgást folytatni az időjárásról vagy a magas benzinárakról – pedig itt lenne mit kérdezni.

A taxik tiszták, elegánsak, a legtöbb kocsiban fehér csipke üléshuzat is található, és az automatán nyíló ajtók már-már futurisztikusnak hatnak – viszont nagy a kontraszt ebben a modern világban, hogy a sofőrök többsége 60 év feletti. Az egyedüli zavaró tényezőnek az első ülések háttámlájára tett képernyők számítanak, amelyeken harsogó japán reklámok mennek végtelenítve, zsibbasztva az agyat. Az utcára kitekintve spanyol ruhában kasztanyettázó japán színészeket látva már csak az a kérdés marad: miért? – teszi fel a megválaszolatlan kérdést a tudósító.

Cash/fotó: Infostart