Öt-hat óra várakozás egy fuvarért nem nagy üzlet

Túlélni a járványt Debrecenben: kevés az utas, egy éve parkolópályán a taxis

 

Kevés szó esett eddig róla, pedig a koronavírus-járvány szinte lehetetlen helyzetbe hozta a taxisofőröket is. Miközben a hírek naponta arról szólnak, hogy a turizmusban és a vendéglátásban dolgozók komoly vesztesei a pandémiának, és a szektor szereplőinek jó része valószínűleg nem nyit ki többé, addig a taxisok gondjai mintha elsikkadnának. Pedig ha nincs turizmus, nincsenek nyitva tartó éttermek, akkor utasok sincsenek.

A debreceni Vadonné Margó azon kevesek közé tartozik, aki a városban nő létére ezt a szakmát választotta, és még szereti is, amit csinál. Először 1993-tól 1999-ig taxizott, majd 2009-től újra ezt a szakmát választotta, és úgy gondolta, ezen már a jól megérdemelt nyugdíjig nem is változtat. A járvány azonban átírta a terveit, és az elmúlt bő egy év az életében a legkevésbé a munkáról szólt.

– Tavaly márciusban szinte egyik pillanatról a másikra lettem munkanélküli – emlékszik vissza. – A kormány bejelentette a szigorításokat, a külföldi diákok hazamentek, az éttermek bezártak, az idegenforgalom egy csapásra megszűnt. Az volt a szlogen, hogy „Maradj otthon!”, és ezt a nagy ijedség miatt a debreceniek be is tartották, teljesen üres volt a város, taxival meg végképp nem akart senki utazni.

Margó hamar megtapasztalta, hogy ebben a helyzetben időfecsérlés kiállni a drosztra. Öt-hat órát is várni kellett egy fuvarra, előfordult, hogy „többe került a leves, mint a hús”. – Idegőrlő volt a várakozás, és ha véletlenül kaptam is egy címet, gyakran abban sem volt köszönet, mert hosszabb volt az oda út, mint ahova el kellett szállítani az utast – magyarázza. – A költségeket is alig fedezte a munkám, semmi értelme nem volt reggelente beindítani az autót, ezért már márciusban úgy döntöttem, szabadságra megyek.

A kormánydöntésnek köszönhetően három hónapig a taxisoknak sem kellett járulékot fizetniük, így Margó a legrosszabbat elkerülte, fenn tudta tartani a vállalkozását. A kényszerszabadságot úgy fogta fel, hogy legalább lesz ideje arra, amire egyébként sose lenne. Kifestették a házat, rendet raktak az udvaron. Az enyhítések után, augusztustól aztán újra munkába állt, de, ahogy mondja, bár ne tette volna. – Egy csőd volt az egész! Kikészültem attól, hogy a forróságban ülök a kocsiban, és a végtelennek tűnő várakozással is csak csekély bevételhez jutok – idézi fel.

– Külföldi diákok továbbra is alig voltak Debrecenben, pedig a fő bevételi forrásunkat ők jelentik, ráadásul a belföldi turizmus fellendülése sem igazán érződött a városban. Zárva maradtak a szórakozóhelyek is, semmi mozgás nem volt. Három hónapot azért végig szenvedtem, mindig abban bízva, hátha holnap valami csoda folytán jobb lesz.

Nem lett jobb, és a járvány újbóli erősödésekor, novemberben Margó a család nyomására ismét letette a slusszkulcsot. Akkor már az ismeretségi körében is egyre több volt a beteg, és néhány kollégája is súlyos tünetekkel került kórházba, egyikük sajnos nem is tudta legyőzni a vírust. Krónikus betegsége miatt sem akart kockáztatni, inkább az otthonlétet választotta. – Nem kellett sokáig győzködnie a családnak, beláttam, hogy ez már nem tréfa – mondja. – Ráadásul a taxit vírusmentes időben is előszeretettel használják az utasok betegszállításra, és ez ebben a helyzetben különösen veszélyes. Honnan tudom, hogy aki beül hozzám, és azt mondja, vigyem a Kenézybe, nem azért megy-e a kórházba, mert fertőzött? Nincs jogom megkérdezni tőle. Ezt a bizonytalanságot, kiszolgáltatottságot nehéz volt elviselni.

Margó viszonylag szerencsésnek mondhatja magát, mert a családja többi tagjának van állása, de nagyon sok olyan kollégájáról tud, aki családfenntartóként roppant nehéz helyzetbe került. Vannak, akik visszaadták az ipart, mások a taxizás mellett futárként dolgoznak, házhoz szállítást vállalnak, hogy valamiből meg tudjanak élni. A járulékfizetési mentesség sem jár már, pedig fuvar ugyanúgy nem nagyon van, mint egy évvel ezelőtt.

– Belefáradtam most már abba, hogy be vagyok zárva a lakásba – szomorkodik. – Mindig ugyanaz: főzés, mosás, takarítás, rendrakás. Jó lenne már kiszakadni ebből az egészből. Az oltást még nem kaptam meg, a tartalékok viszont elfogytak. Szeretnék végre dolgozni, muszáj pénzt keresni. Csak végre tűnjön már el ez a vírus! Hinni szeretnék benne, hogy az oltás után visszakaphatjuk a normális életünket.

 Forrás/civis.hu/Takács Tibor