Honnan jöttünk…

… és merre tartunk

 

 A XX század elején, az automobil megjelenését követően az egyéni igények alapján való közlekedést még sokáig az egyfogatú konflisok és a kétfogatú fiákerek határozták meg. Ezzel az időszakkal foglalkozzanak a történészek, mi itt a géperejű bérkocsizás fejlődésével foglalkozunk.

Fiatalabb taxisoknak kötelező olvasmány!

 

Az első „taxiengedélyt” 1913-ban adták ki. A mai fővárosi rendelkezéshez hasonlóan már ebben is szerepelt a tarifa meghatározása, az alapdíj, vagyis az első 1 kilométer díja 1 korona 20 fillér, minden további kilométerre 40 fillér volt a taksa. A Szürketaxi sokáig vetélytárs nélkül uralta a piacot, később ebből alakult az „állami” Főtaxi.

A fuvarközvetítés már szinte a kezdetektől fogva taxiközpontokon keresztül történt; itt lámpák jelezték az állomásokon álló taxik számát, a taxisok pedig a droszton elhelyezett telefonon kapták a közel eső címeket. Az akkori előírások szerint a droszton elsőként álló taxi vezetőjének kötelezően a droszt-oszlop mellett kellett állnia, hogy az érkező megrendeléseket – a rendszám és sofőrszám bediktálását követően – mihamarabb felvehesse. Ha az autók elfogytak a drosztról, az utolsónak távozó bezárta a droszt-oszlop ajtaját a nála lévő kulccsal (minden taxisnak volt ilyen). Voltak fakultatív taxiállomások is, itt nem volt telefon, az utasok mentek oda a taxihoz.

A Főtaxi kocsiparkja 1965-ben négy típusból állt: Moszkvics 407. Pobeda M20, Volga M21 és a Warszawák különböző változatai.

A hatvanas évek közepén már kiderült, hogy az igényekhez képest kevés a taxi, így 1967 decemberében az addig egyeduralkodó Főtaxi versenytársat kapott: a Volántaxit. Itt a sofőrök már nemcsak havi fizetésért dolgoztak, hanem érdekeltek voltak a minél nagyobb bevétel elérésében is: „gebinben” fuvaroztak, vagyis a bevétel bizonyos százalékát – megfelelő kihasználtság teljesítése mellett – megtarthatták. A Volántaxinak nem voltak drosztjai, már kezdettől fogva URH rádió közvetítette a címeket. Ebben az időben a Főtaxi is erre a fuvarközvetítési útra lépett, a drosztokon lévő telefonok lassan megszűntek.

 

A hetvenes évek elején berobbant a „Zsiguli korszak”, az addig egyeduralkodó, de már korszerűtlennek minősülő autóparkot mindkét vállalat lecserélte. Kötelező volt minden gépkocsiban a taxaméter, akkor még mechanikus kivitelben. Az utasok háromféleképpen juthattak taxihoz: elballagtak a közeli droszthoz, leintettek egy szabad taxit, vagy telefonon rendeltek. Dacára annak, hogy mindkét vállalat igyekezett minél több gépkocsit üzembe állítani, állandósult a taxihiány. Ez az időszak hozta el a „fekete taxik” korszakát is: a droszton várakozókat privát autósok környékezték meg, némi adómentes készpénz reményében.

 

A nyolcvanas évek hozták a következő nagy változást: engedélyezték a „magántaxizást”. Először félve, majd egyre bátrabban vállalkoztak addig az állami taxinál dolgozók, hogy egy szabadabb élet reményében saját autóval, saját időbeosztással dolgozzanak. Az első éveket ma már „aranykor” néven említjük: a drosztok tömve voltak utasokkal, “a fák is integettek”, az utasok hamar megszerették a magántaxikat. Főleg, miután a sok Wartburg, Dacia, Zsiguli/Lada után megjelentek az nyugati típusok (hogy rácsodálkoztunk az első Opel Kadettre!). Pedig még taxióra sem kellett eleinte; a napi kilométerszámláló alapján számoltuk ki az adott tarifát. Persze a magánban taxizók is hamar rájöttek, hogy érdemes társaságba tömörülni a hatékonyabb fuvarozás érdekében: megalakultak az első társaságok, Budapesten először a Budataxi és a City Taxi. Szerencsés egybeesés volt ez a CB rádiók elterjedésével, a társaságok engedélyköteles átjátszóállomások nélkül is tudtak kommunikálni a taxisokkal. És a taxisok is egymással. Később már a magántaxikba is kerültek – immár elektronikus – taxiórák az utasok bizalmának megerősítése és megtartása érdekében.

 

A fuvardíjak kifizetése ekkor még alapvetően készpénz alapú volt, bár minden társaság igyekezett magához kötni egy-egy megrendelői kört átutalásos, taxikártyás módszerek valamelyikével. A bankkártyás fizetési lehetőség csak később a kilencvenes évek vége felé kezdett terjedni, először önkéntes alapon, később, már a kétezres években kötelező jelleggel.

 

Az utasok taxihoz jutási lehetősége évtizedekig gyakorlatilag állandó volt: utcai leintés, taxiállomáson beülés, telefonon rendelés. Az igazi változást a mobiltelefonok, később az okostelefonok hozták. Mobiltelefon már a nyolcvanas évek legvégén is létezett, igaz, akkor még kisebb aktatáska méretben. Később a méret csökkent egészen a zsebben hordható változatokig. A mobiltelefon segítségével már lehetett az utcán sétálva is taxit rendelni, pontos cím sem volt szükséges elegendő volt például a Szondi-Aradi sarokra kérni a kocsit (tudom, hogy nincs ilyen, hiszen párhuzamosak, a kezdő diszpécsereket szokták ezzel „szívatni”).

 

Ezzel elérkeztünk a mai naphoz. A navigáció és az okostelefonokra telepíthető applikációk segítségével az utasnak már azt sem kell tudnia, hogy hol van: a taxi megtalálja. Nem kell idegen országban idegen nyelven kommunikálni taxirendelés közben, elég egy „kattintás”, és a taxi érkezik. Ezekhez a rendszerekhez már nem szükséges diszpécserközpont (legalább is az eddigi méretekben).

 

A viteldíj kifizetésének lehetősége is bővült, ma már a készpénz és bankkártya mellett mindenféle elektronikus lehetőségek is rendelkezésre állnak. Utasaink már fizethetnek okostelefonnal, okosórával, sőt van már olyan is (tényleg!) aki az alkarjába beoperáltatott egy chipet, amivel tud fizetni (elég furán is néznek rá a pénztárosok…). A legújabb trend szerint a viteldíjak közvetlenül a fuvarközvetítő számlájára futnak be, aki a saját jutalékának levonása után a többit átutalja a taxis vállalkozó számlájára.

 

Hogy mit hoz a jövő? Ezt csak az tudná megmondani, aki az 1920-as években előre látta az URH-t, a hetvenes években a bankkártyát, a nyolcvanas években az okostelefont. Talán annyi megjósolható, hogy továbbra is lesz taxi, de nem biztos, hogy taxisofőr is kell még. Az önvezető autók a gyerekbetegségeiket kinőve minden bizonnyal egyre megbízhatóbbak lesznek. Elképzelhető, hogy megszaporodnak az autómegosztó rendszerek, már nem feltétlenül kell saját kocsi, vagy taxi. A fuvarközvetítést, irányítást átveszik az automatikus rendszerek, a mesterséges intelligencia fejlődésével pedig talán még beszélgetni is tudunk a „gépekkel”. A hagyományos értelemben vett taxizásnak – bármennyire is fájdalmas ez nekünk, akik ebben nőttünk fel – a napjai meg vannak számlálva…

(Az adatok egy része a 100 éves a Főtaxi című kiadványból való)

-oli-