Kilátástalanság

– Hát nem, és nem! – kiáltott fel elkeseredetten kollégánk egy beszélgetésünk során.

– Nem tudom, mások hogy csinálják, de nekem nem megy! Hiába a korlátozások enyhítése, hiába a kánikula, az emberek nem ülnek taxiba. Legalább is nem annyian, mint amiből két-három éve még megéltünk.

 

Pedig ő egy jólmenő taxitársaság tagja és az elmúlt évben még a csapat létszáma is lecsökkent. Azonban vagy ez a létszámcsökkenés nem volt elegendő, vagy nem nőttek vissza a fuvarszámok elegendő mértékben, keresete még mindig nem éri el azt a szintet, amiből problémamentesen meg tudna élni. Kollégánk ezért – talán sok sorstársával egyetemben – más munka után néz.

– Legalább harminc helyre adtam be az önéletrajzomat. A legtöbben még válaszra sem méltattak! – fakadt ki. – Aki meg válaszolt, abban sem volt sok köszönet: köszönjük az érdeklődést, de nem tudjuk felvenni. Ön már túl öreg! Tudod hány éves vagyok? Negyvenöt! Volt olyan munkahely, ahol a dolgozók életkora 20 és 30 év között volt, a főnök harmincöt éves és őt „Öreg”-nek szólítják. Hát akkor én mihez kezdjek a negyvenöt évemmel? A nyugdíj még húsz év (ha addigra egyáltalán lesz)!

Egy kiragadott példával próbáltam illusztrálni a helyzetet, de mindannyian tudjuk, hogy nem egyedi ez a sors. Sokan próbálkoznak váltani, némelyeknek sikerül, másoknak nem. De a közös bennük, hogy már nem szeretik azt a munkát, amit eddig végeztek. Pedig annak idején milyen nagy tervekkel vágtak bele!

Jómagam 1975-ben kezdtem taxizni a Volánnál. 1982-ben, ahogy lehetett, átmentem „maszekba” Fiatalabbak el sem tudják képzelni azt a korszakot. Vettünk egy akármilyen négyajtós autót – ez volt eleinte az egyetlen követelmény: hogy négyajtós legyen, semmi évjárat, meg ilyesmi… Kiváltottuk a kisipari engedélyt a KIOSZ-nál, és másnap már vittük az utasokat. Taxióra sem kellett. Új autóhoz akkor még hosszas várakozás után lehetett csak hozzájutni, egy Wartburgra (vagy nem ismerős ez a márka?) például nyolc évet kellett várni, így maradt a Röppentyű utca, az akkori egyetlen(!) használtautó telep. Ne úgy képzeld el, mint a maiakat, a hatalmas placcon talán ha négy-öt használható kocsi volt. Amikor én voltam autót venni, egy Zsiguli körül vagy huszan álltak, így sorsolás volt. Mivel akkor már majdnem egy hete nem volt munkám (nyolc napon túl ezt akkor még közveszélyes munkakerülésnek nevezték, amiért bevihetett a rendőr, ma már ez is hihetetlen), nem bízhattam a szerencsére az autóvételt. Körülnéztem hát, és kissé távolabb megláttam egy egyedül árválkodó kocsit. Egy barna színű nagypolszkit. Hivatalos nevén Poski Fiat 125-öst. Valami téeszelnöké lehetett régebben, mert a hátsó ülésen egy zsák búza volt kiömölve. Na, ezt vettem én meg 65 ezer forintért, és másnap elkezdtem vele taxizni. Éveken keresztül vittem az utasokat, abban az időben, amit ma „aranykornak” nevezünk, amikor „még a fák is integettek”.

Na de nagyon eltértem az eredeti témától, bocsássatok meg érte. Csak olyan jó dolog a szépre emlékezni!

Ma a taxizás nem öröm, nem élvezet, hanem kényszer. Aki soha nem csinált mást, annak nehéz kiszakadni belőle. Akkor is, ha egyre nehezebb megkeresni azt a pénzt, amiből fenntartható a család, az élet. A bevételek nem nőnek. A költségek igen. Néha ijesztő mértékben, lásd kötelező biztosítás. Ettől szabadulni kell – vélik sokan és elmennek ételfutárnak, busz- vagy teherautó sofőrnek. Esetleg portásnak, karbantartónak, biztonsági őrnek. Nem azért, mert az feltétlenül jobb, csak talán kevésbé bizonytalan…

Aki meg a szakmában marad, az megpróbál túlélni. Korábban kezd, és később megy haza. Néha feláldozza a „szabadnapjait” is (van a taxisnak olyan?). Próbál többet keresni és kevesebbet költeni. Ha már benne van a korban, szinte megváltásként várja a nyugdíjat. Aztán persze ugyanúgy dolgozik tovább, mert abból a 80-100 ezer forint nyugdíjból nem lehet megélni.

Van ennek a történetnek tanulsága? Talán csak annyi, hogy ne tégy fel mindent egy lapra. Ki hitte volna néhány évvel ezelőtt, hogy lesz egy olyan időszak, amikor emberek hetekig nem ülnek taxiba? Utána is csak alig? Most egy járvány jött, holnap ki tudja mi? Keress, kutass, találj új lehetőségeket. Mindig legyen B terved…

 

– oli –