Mi, akik az 1970-es, 80-as években kezdtünk taxizni, még egész másként láttuk a világot. Még bőven „építettük a szocializmust”, ebből frissítő fuvallatként érkezett az a szabadság és függetlenség, amit taxisként megtapasztaltunk. Bizony, más világ volt…
- Nekünk még nem volt GPS-ünk. Ismertük a várost. A kisebb, külterületi utcákat pedig a Budapest atlaszból néztük ki. Minden megtalálható volt az atlaszban, egy kivétellel: a diplomáciai intézményeket, épületeket valami érthetetlen okból nem tartalmazta. Így aztán, ha egy ismeretlen követséget kerestünk, megálltunk egy telefonfülkénél, és az ott lévő telefonkönyvből néztük ki a címet. (Ismerősek még e szavak: telefonfülke, telefonkönyv?)
- Mi még nem tanultunk angolul. Oroszul tanultunk – vagyis próbáltak tanítani… Mégis ha kézzel-lábbal is, de megértettük külföldi utasainkat. Bár az például elég nagy kihívás volt, amikor a francia anyanyelvű üzletember a Hotel Dzsabada címet adta meg. Hosszas tájékozódás után derült ki, hogy a Hotel Szabadság-ba kell vinni…
- Mi még ismertük a csapathűséget. Intettünk egymásnak, ha találkoztunk az utakon. Ha kellett messzebbről is rágurultunk egy címre, csak hogy másnap is minket hívjanak. Lelkesen osztogattuk cégünk szórólapjait, és minden presszó kávégépén ott virítottak a Buda-, City-, Gábriel-, vagy Rádiótaxi matricák. Egy szerencsés társunk családi kapcsolata révén eljutott az Egyesült Államokba. A rokonok vitték mindenfelé, és – bár fuvar nem nagyon volt várható onnan – még a Niagara vízesés turista-fogadóépületének üvegajtajára is kiragasztott egy Budataxi matricát…
- Az előrendelés „szent” volt. Olyan nem fordulhatott elő, hogy egy utas azért késsen le vonatot, vagy repülőt, mert nem kap taxit. Egyetlen kivétel volt az 1987-es nagy havazás, amikor napokra megbénult a város. Igaz, akkor a vonatok és a repülők sem mentek…
- Bár versenytársak voltunk, azért összefogtunk, ha baj volt. A „hármas brék” hívásra mindenhonnan özönlöttek a taxisok, társasági hovatartozástól függetlenül. Ha valaki megtámadott egy taxist, az nagyon megbánta. A kiérkező rendőröknek már kissé megviselten adtuk át a támadót, mert „biztos elesett”. (a hármas brék egy vészjelzés volt a CB rádiózás korában)
- Nem kényszerű munkaként éltük meg a napokat. Éjszakásként este nyolckor vacsora a Rózsában, éjfélkor kávézás az Amigóban, utána a presszós lányok hazaszállítása, majd hajnal négykor pizza a Bodegában (ma a Mammut terpeszkedik a helyén). Közben persze csináltunk néhány fuvart is. Pénzt kerestünk, de nem tekintettük munkának…
- Mi még ismertük a Füttyös Gyurit (jómagam fuvaroztam is egyszer – csupa egy- és kétforintosokkal fizetett). Füttyös Gyuri egy ártalmatlan bolond volt, fütyörészve járta Budapest utcáit, kéregetett („aggy egy forintot”), és a kezében lévő összecsavart újságpapírral ütögetett mindent, amit ért: házfalakat, kirakatokat, hirdetőoszlopokat és a nők fenekét. Ez utóbbi miatt időnként begyűjtött néhány pofont is…
- Csak akkor mentünk szerelőhöz, ha muszáj volt. A gyújtást „fülre” állítottuk be, és ha kellett vezérlést szereltünk a Zsigulin akár éjjel is az utcán. Néhányan jobban értettek ezekhez, a dolgokhoz, ők szívesen segítettek. Önzetlenül.
- Nem ismertünk olyat, hogy téligumi. Kétféle gumi volt: a gyári, meg a futózott. Havas időben jó nagyokat drifteltünk az utakon – nem mindig saját elhatározásból… Szinte áhítattal tekintettünk az első Stomil radiálgumira – rögtön az utak királyának éreztük magunkat…
- Amikor éppen kevesebb volt a fuvar, jókat dumáltunk a CB rádión. Időnként, ha kissé sikamlósabb témák kerültek elő, a diszpécsernek kellett rendet csinálni: „finomabban lányok, itt utasok is vannak!”
Persze biztosan akadtak gondok is. Lehet, hogy inkább a szépre emlékezünk. Talán nem is volt minden ilyen idilli. Csak hát – fiatalok voltunk…
-oli-