Taxiból kamionba 32. rész · Taxisok Világa
Ugrás a tartalomhoz

Taxiból kamionba 32. rész

dec. 20 2016

Boldog Ünnepeket  Mindannyiatoknak!

 

Utálom a telet, de ez a december boldogságos  december lesz. Ugyanis egyhónapos szabadságon vagyok. A dolog úgy kezdődött, hogy  most már aztán tényleg muszáj elmennem  nyugdíjba  (persze azért mellette majd ugyanúgy kamionozok, mint eddig) Szóval a  nyugdíjaztatáshoz –aminek az ügyintézése 30nap - itthon kell lenni, mert ki tudja mikor és miért hívnak be a „hatóságok”… Így hát egy hónap itthonlét  vár rám. Főnökeim nem örültek, de ez van!

Nos, akkor kezdjük az elmúlt élményekkel, amelyeket  szeretnék megosztani veletek. Méghozzá olyan  dolgokról írok, amelyek az elmúlt év során  történtek, hol itt, hol  ott… Ugyanis: azt mondja egy (taxis) kolléga,  hogy a kamionozás dögunalom, mert csak megy  az  ember az autópályán, aztán semmi… Nos ez  hatalmas tévedés. Hallgassátok csak,mi minden  történik (történt) a pályán.

Egyik kedvenc  helyem a Brenner-hágó. Ez arról nevezetes,- vezetési szempontból – hogy az olasz-osztrák oldalon lefelé Ausztria  felé a kamionok csak 40 km/ó „sebességgel” mehetnek. (7-8 százalékos lejtő)  Abszolút indokolt  ez a korlátozás, mert ha „elszaladnak a lovak” a 20-30-40 tonnákkal, nincs az az imádság, amelyik megfogná őket. Én már megtanultam, hogy nem kell,  és  nem is szabad sietni, mert itt már fizettem 400 Eurót, még kiscsoportos kamionos koromban. Szépen sorban ballagunk lefelé, voltunk egymás után vagy húszan, senki nem siet. De mindig akad egy izgága. Kb.80-as tempóban elszáguld mellettem egy kamion, átnéz, és  mutatja  kis  kezével, hogy  nem vagyok normális, és „toljam”már. Persze hogy  nem hallgattam rá, nem akarok én még egyszer büntetést  fizetni. Nézem a rendszámát, szlovák a lelkem. Úgy 15-16km után sorban vészvillognak a kocsik, megállunk. Eltaláltátok. Szlovák barátunk a  kavicságyban, mellette a rendőrség. Ez mondjuk nem is olyan érdekfeszítő, évente egy-két kamikaze  belerohan a kavicságyba, bár ez inkább a személyautókra jellemző. A kamion „derékig” besüllyedve, a pótkocsija félig, rajta acélrudak. Sofőrgyerek sírva áll a kamion mellett. Lassan megyünk, nagyon lassan, kerülgetjük a rendőrségi kordont, van idő szemlélni az eseményeket. És most  jön a meglepetés: egyszer csak az intézkedő rendőr és a kamionos egymás nyakába borul és ölelkeznek!  Mi a fene?! Amikor melléjük érek, látja elképedt  arcomat, és a rendőr  válla fölött  odakiált, magyarul: képzeld kollegina, unokatestvérem, akit évek óta nem láttam. Ezek a „nagy találkozások”. (Hogy mennyi volt a büntetés? Fogalmam sincs.)



Másik édes kis story: idén augusztusban hatalmas a tömeg a francia-spanyol határon. Jönnek-mennek a turisták, teljes a káosz, kb. 6-8 kilométeres a sor, persze a spanyolok felé. Ráadásul pokoli a meleg. A turistabuszokkal utazók idegesek, a lakókocsisok hisztisek, a kamionosok őrjöngnek, a rengeteg gyerek az összes autóban-buszban bőg, szóval tuti a  helyzet. Tikkasztó hőségben araszolunk. És egyszer csak valaki  megtöri ezt az ÁTKOZOTT  hangulatot. Egy hosszú szőke  hajú, farmernadrágos, kockás inges srác tekereg a sorok és kocsik között. Gitárral a kezében araszol, közben énekel és mosolyog az emberekre. Hatalmas a siker, mosolyogó arcok, tapsorkán, amerre megy. Az emberek kiszállnak, a srácot kínálják üdítővel, szendviccsel, de ő  nem fogad el semmit, csak gitározik. Ahogy halad a sor a fizetőkapuk felé, úgy halad a srác is, és amikor előre ér visszafordul, kezdi elölről. Szerencsém van, a fiú szinte állandóan a látókörömben van, figyelhetem. Aztán egyszer csak beugrik egy nyitott kisautóba a haverja mellé, a gitárt a hátsó ülésre csapja és kedvesen integetve átmennek Spanyolországba a fizetőkapun.  Szóval így is lehet…

No de rugaszkodjunk most már el a spanyol-francia utakról, - bár továbbra  is  arra fogok  mászkálni - és bemutatom nektek azt a kicsike kis városkát a német-svájci határ mellett, ahol még nappal  is  csak 30 km-es  „sebességgel” haladhatnak úgy a személy, mint a  teherautók. Ez a kis városka Bodman-Ludwigschafen. Olyannyira pici, hogy  mindössze kb négyezer lakosa van, és a Wikipédia meg sem említi. A Bodeni-tó partján fekszik, és – sajnos - sokat járunk erre, mert erről a környékről visszük le a spanyoloknak a kamionalkatrészeket. Hogy miért  „sajnos”? Mert  nem  igazán  kamionos útvonal, keskeny, kanyargós, túlzsúfolt, és minden ami kellemetlen… A városkában amit el lehet képzelni nagyképűség címszó alatt, az megtalálható. Fene fensőbbségesen mennek ám át a zebrán és irtó lekezelően válaszolnak egy esetlegesen feltett kérdésre, például hogy merre van a posta. Ez nekem  nagyon fontos kérdés, mert minden  hónapban két alkalommal fel kell  adnom,  illetve be kell  dobnom egy németországi postaládába a menetleveleket, hogy a főnökség időben  el  tudja  számolni  a  fuvarokat.  Namármost. Nem találtam sehol a postát. Kérdem az  egyik embert, merre  van? Nem tudja, vagy nem akarja megmondani, és úgy néz rám, mint egy koszos rongydarabra. Aztán  félhangosan megjegyzi, „minek ide ez a sok kamion”… Na erre  aztán  bedurrant  az  agyam,  és  visszaszóltam:  azért, hogy legyen mit enned, amikor  itt sétálsz amíg mások dolgoznak! Mérges  voltam, és amikor mérges vagyok nem igazán  nézem az  udvariassági  szabályokat. És hopp! Ott a postaláda, igaz pont a buszmegállóban. Annyi baj legyen. Beálltam a buszmegállóba, (!!!) szép  nyugodtan  kiszálltam, és bedobtam a  borítékot. Természetesen annyira nem volt fontos ez a boríték, de egy kicsit bosszantani  akartam  a  „népet”…

Másik story: haladtunk a lerakó felé, kivételesen nem alkatrésszel, és csuda jókedvünk volt, mert pár nap és hazamegyünk. Korai volt az öröm. November van, a németek-osztrákok-svájciak ide-oda lődörögve határokon át, városokon keresztül, készülnek a nagy karácsonyi „őrültekházára”. Vásárolnak, forralt-boroznak és eszméletlenül útba tudnak lenni, amikor a legkeskenyebb és legforgalmasabb az út. Haladunk hát a lerakóhelyre, igyekeztünk, - spanyol édes vörösbort  vittünk a  karácsonyi bevásárlásra - amikor rendőrautó, sőt a fene egye meg a  B.A.G. autója áll elém és kiint: általános ellenőrzés! (tudni kell, hogy a B.A.G. a legkeményebb ellenőrző szerv a németeknél, olyan szigorúak,hogy még azt is megbüntetik, ha intézkedésük közben tüsszentek.) Kinyittatja a raktér ajtaját, ellenőrzi a menetlevelet és képzeljétek: felmászik, majd MEGSZÁMOLJA a raklapokat. Szúrópróbaszerűen  kibontja a dobozokat és megszámolja, hiányzik–e  akár egy  üveg  is  a szállítmányból? Hát nem hiányzik. És hümmög, és hallgat, és semmiféle  kérdésre  nem  válaszol, akár  németül, akár  angolul  faggatom. Csak int, hogy csitt,  jelzi mutatóujját a szájára  téve. Tanácstalanul nézünk egymásra társammal, és magyarul megjegyzem: biztosan fáj a torka a komának, azért  nem beszél. Majd a végén kiderül, hogy megfázott, és ránk lesz  dühös amiért dolgoznia  kell, aztán fizethetünk. A pasasnak a szeme se rebben, visszaadja a papírokat, és halkan, suttogva megszólal, ékes somogyi tájszólással: eltalálta  kollegina, valóban megfáztam, hogy a rosseb enné meg. Az ellenőrzés  hatalmas  röhögéssel végződött…

Nos, a fenti  történettel  búcsúzom erre az évre.

Csak záró-mondatként:

Tudom, az Ünnepek alatt  Ti  dolgoztok. Kérlek Benneteket, a munka mellett  ne  feledjétek, hogy ez az  Ünnep a szeretet  jegyében teljék, és családotok, barátaitok mellett  gondoljatok azokra  is, akik elveszítették azt a gyönyörű élményt, hogy családban, szeretteik  között ünnepeljék a Karácsonyt. Nyújtsatok segítséget – ha tehetitek – a rászorulóknak, és  egyik  ajándékotok, a szegények hálás mosolya lesz.

Boldog ünnepeket kívánok!

Képgaléria